KONFLIKTUS

Updated: May 24, 2019

Van egy nyers tény, miszerint másokkal együtt élünk ebben a világban, nem pedig egyedül. A másik tény, hogy ez így is marad. Ennek okán pedig, amióta ember él ezen a világon, azóta van konfliktus is. A jó hírem pedig az, hogy ez viszont egy cseppet sem probléma, sőt igazából rajtunk múlik, hogy egy konfliktust tudunk-e konfliktus-helyzetként kezelni, vagy pedig érzelmi mátrixunkban elveszve szenvedői vagyunk-e a helyzetnek.



Minden konfliktus szereplője egyetlen dologban biztosan egyetért: mindketten azt akarják, hogy a másik magatartása, viselkedése változzon meg. Lefordítva: két ember közötti konfliktus nem más, mint egy verbális birkózó meccs: cél, hogy egymás gyengeségeit keresve és kihasználva megadásra kényszerítsék a másikat. Amíg pedig ez így van, addig biztosan nem fog változni semmi. Mert ha a párommal, vagy a gyerekemmel, vagy a beosztottammal történő kommunikáció, sőt minden, amit érte teszek arra irányul, hogy a másik változzon meg, akkor ezzel biztosan nem arra késztetem őt, és biztosan nem érek el semmi olyat, amilyet szeretnék. Sőt. Mert mindez az ő számára kettő üzenetet hordoz: 1. A személye ellen van kifogásunk. 2. Alacsonyabb rendűnek tartjuk őt magunknál. Mindkettőnek komoly következményei lehetnek.

A háború – bármilyen szinten beszélünk is róla – elkerülésének titka egyetlen dolog: először teremtsünk rendet és békét a saját szívünkben. Filozófikusan, spirituálisan vagy tudományosan és mentális szempontból is ugyanazt jelenti ez a mondat. Mert amíg nem tudunk parancsolni a bennünk dúló erőszaknak, addig nincs remény arra, hogy véget vessünk a külsőnek. Kétségtelen, hogy ehhez meg kell érteni, miért dúlnak bennünk viharok, és hogy azokat miként tudjuk lecsillapítani, de arról majd máskor. Csak a hadban álló szívnek van szüksége ellenségre és háborúra. (A békében lévő szív pedig nem azonos a gyengeséggel, mint ahogy a szelídség sem azonos az önbizalomhiánnyal!)

Az egyik rendkívül fontos elmélkedni való, hogy amennyiben valakit meg akarunk változtatni, az azt jelenti, hogy tárgyként, eszközként tekintünk rá, mert akadályoz bennünket valamiben. Nem ellenszenvesnek látjuk őt, hanem ellenségnek. Sajnos ez ugyanúgy igaz akkor is, ha a gyermekünkre gondolunk, akkor is, amikor a párunkra vagy a kollégánkra. Létezik persze a másik verzió is: ha emberként tekintünk rá, de ez csakis akkor sikerülhet, ha béke van belül. Mert csakis így vagyunk képesek tisztán látni.

Ebből következik egy másik fontos tudnivaló is: nem csak az a fontos, amit kimondunk otthon, ami elhagyja a szánkat, hanem az is, ami nem. Azaz a belső monológunk, amit magunkban folytatunk, amit érzünk, amit gondolunk az adott helyzetben. Mert annak ellenére, hogy nem mondjuk ki, attól még hat ránk, és befolyásolja a következő mondatainkat, illetve a másik válaszára adandó reakciónkat (ugyanis abban a morgós pillanatunkban minden múltbeli számunkra rossz esemény vagy ember „velünk van”). Így gerjeszti a konfliktus saját magát, és ez csak akkor áll meg, ha belső monológunknak, belső harcunknak vége, és elkezdjük emberként, tisztán látni a másikat.

A konfliktus egyik tulajdonsága tehát, hogy önmagát gerjeszti. A másik, hogy terjed. Mert amikor a konfliktus nem oldódik meg, akkor elkezdünk magunk mellé szövetségeseket gyűjteni. És természetesen mindig találunk olyat (hiszen tudjuk, kihez kell fordulnunk😊), akit magunk mellé állíthatunk. Ezzel igazoljuk a másikról alkotott vádló véleményünket, és hát ugye minél kevésbé van igazunk, annál több igazoló embert kell magunk mellé állítani. Az energia egyre nagyobb részét fordítjuk erre. Szépen lassan pedig elindul a kategorizálás, minősítés, ítélkezés, ráadásul el is túlozzuk a másik hibáját: azaz démonizálunk – miközben egyre jobban sajnáltatjuk magunkat.

Minél biztosabb vagy abban, hogy neked van igazad, annál biztosabb, hogy tévedsz. És minél fontosabb számodra, hogy igazad legyen, annál biztosabban ural téged a benned élő kisgyerek, aki még mindig a saját igazáért, a szeretetért, a megfelelésért küzd. Vagy azért, hogy észrevegyék, vagy azért, hogy elfogadják. Mindennek az oka tehát valamilyen félelem, legtöbbször veszteségtől vagy szeretet-hiánytól való félelem.

Mindennek a megoldása pedig egy egyszerű döntés. Dönteni pedig mindig lehet. Most is. Dönteni önmagam mellett, például amellett, hogy felnövök, és nem "sírok". Dönteni a másikért, a kapcsolatainkért. És a gyerekünkért is, hiszen minden jelenlegi döntésünkkel az ő életüket is befolyásoljuk. Ezt hívják felelősségnek. Dönteni amellett, hogy nem másokkal foglalkozom, hanem magammal. Dönteni amellett, hogy hagyom a másikat olyannak lenni, amilyen.

Döntsünk úgy, hogy változtatunk. Nem a másik, hanem mi. Most.

Szeretettel.

0 views

STUMPF ZSUZSANNA

+36 70 321 8373

stumpfzsuzsanna@noiskola.com

1137 Budapest, Szent István park 2. 

Ha messze vagy, netán külföldön élsz, Skype-on is elérhető vagyok itt: biozsuzsi1

  • Grey Instagram Icon
  • Grey Facebook Icon
  • Grey YouTube Icon
  • Grey LinkedIn Icon
This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now